Sokszor az alapján hozunk döntéseket, hogy azt figyeljük, mit csinálnak a társaink. Reggelente automatikusan felvesszük a farmert, tányérról megesszük az ételt, és rohanunk a fűtött vagy hűtött munkahelyünkre, ahol ha éppen nem a karrierünkön dolgozunk, keresünk nyaralni a gyerekeknek. A legtöbb ilyen műveletet a dolgok sorrendjének megkérdőjelezése nélkül hajtják végre. Még ha eljutunk is odáig, hogy megkérdezzük - ahogy az én esetemben is megkérdezte a sofőr, hogy merre járok -, nem akarjuk megzavarni azt a zavartalan rendet, amelyet a környezetünk mintái alapján kialakultnak ítélünk. Pénzt kell keresni, munkát találni, vizsgázni, megházasodni, adót fizetni. Minden olyan kísérlet, amely megkérdőjelezi ennek bölcsességét, csak hátráltatja a fejlődést. Milyen értelemben haladás? Nos, abban az értelemben, hogy a mai világ elképzelhetetlen lenne civilizált élet nélkül, noha a Sapiens több száz évezredes történelmének csak töredéke óta létezik. Csecsemőként hamar a civilizáció gyártósorára kerülünk, mint a kulturális konvenciók puszta főszereplőiként. Felnőve a közösségeinkben látott minták engedelmes utánzóivá válunk, és iránytűt adunk kezünkbe a karrier, a luxus és a hatalom érdekében. A legtöbb dolgot nem is tudjuk, hogy kötelességből vagy szabad akaratunkból tesszük-e. Csak sodródunk a kultúránkkal. És megtörténik, hogy még ha néha nem is szívesen vállaljuk a munka és a családi élet nehézségeit, hamar megvigasztalódunk, ha valamivel sikerül megjutalmaznunk magunkat. Ismét másoktól veszünk jelzést. Minden jelenet a civilizált emberiség tánctermében játszódik, ahol sosem tudhatod, hogy te vagy az oktató vagy a diák.
A Homo sapiens gyökerei már 300 000 évvel ezelőttre, a mezolitikum időszakára vezethetők vissza. Feltételezik, hogy a neandervölgyiek és a denisovánok is a Homo sapiens alfajai voltak, mert a Homo sapiens sapiens (a mai ember) keveredett velük. De nem sikerült elég gazdag kulturális feljegyzést hagyniuk nekünk ahhoz, hogy pontos képet adjunk a társadalmukról. A marokkói Draa folyó völgyében 1999-ben talált szobor, a Tan-Tan Vénusz, amely 300-500 000 éves múltra tekint vissza, a legrégebbi, a Homo sapiens sapienshez köthető lelet – az emberi művészet eredetének bizonyítéka. Az antropológiai kutatások a főzés megjelenését is erre az időszakra - vagy még régebbre - teszik. A Homo sapiens sapiens legkorábbi koponyáját és a Homo sapiens sapiens jelenlétére utaló kőeszközök gyűjteményét szintén Marokkóban találták, közvetlenül a Tan-Tan felett, Jebel Irhoudnál. Tulajdonosuk körülbelül 315 000 évvel ezelőtt élt. A kovakő valószínűleg tüzet gyújtott hús főzésére vagy sütésére. Gasztronómiai találékonysága meghozta gyümölcsét; a korai emberek több energiát tudtak kinyerni ételeikből nyílt lángon főzve. Ez az előemésztés lehetővé tette a szervezet számára, hogy energiájának nagyobb részét az agynak fordítsa, amelynek működéséhez nagy mennyiségű energiára van szükség. Bár úgy tűnhet, hogy okosabbnak lenni mindig jobb, a nagy agy nagy terheket ró; az agy a szervezet energiabevitelének legalább 20%-át fogyasztja el. Ezt az energiafelhasználást kompenzálhatta a főzés, amely 50%-ról 95%-ra növelte az emészthető élelmiszerek arányát a gyomorban és a vékonybélben. Végső soron a főzés kulcsfontosságú volt abban, hogy őseinket, a sapienseket a túléléshez és a virágzáshoz szükséges energiával lássák el.
A Homo sapiens sapiens több jégkorszakot és globális felmelegedési időszakot élt át több mint 300 000 éves története során. Hosszú évekig Afrikában éltek, ami azzal is magyarázható, hogy a Föld átlaghőmérséklete mínusz 8,5 Celsius-fokra hűlt le, így Európa és Észak-Amerika nagy része jég alá került, így nem tudták elhagyni a kontinenst. Bár az öreg kontinensen sokáig nem kellett szembenézniük a fagy kihívásaival, 240 000 évvel ezelőtt a globális hőmérséklet gyorsan 2 Celsius-fok fölé emelkedett. Hozzávetőlegesen a mai globális átlaghőmérséklet tartósan 1 Celsius-fok alatt van, és az elmúlt néhány ezer évben 1 és mínusz 1,5 Celsius-fok között mozgott. A melegebb időszak elődeink számára előnyös volt, hogy megvehessék lábukat Afrikán kívül. Ennek első jelei valahol Görögország déli végén, az Apidima nevű barlangban vannak, ahol antropológusok egy csoportja egy pár emberszerű koponyát talált. Az egyik egy 210 000 évvel ezelőtt élt modern ember agyházának bal fele volt.
A következő, mintegy 100 000 éves lehűlési periódusban még kétszer fordult elő hatalmas hőmérséklet-ingadozás. Miután elhagyták Afrikát, a sapiens vándorlása megállt, mivel az új területek meghódítása nem volt zökkenőmentes. Ebben az időszakban az éves globális hőmérséklet többször lehűlt mínusz 8 és mínusz 9 Celsius-fok közé, majd mintegy 129 000 évvel ezelőtt meredeken 3 Celsius-fokra emelkedett, majd utoljára felgyűrve az ingujját, és utoljára mínusz 8 Celsius-fokra süllyedt. 100.000 év hűtés.
A 129 000 évvel ezelőtti késő-pleisztocén felmelegedés nagy lökést adott Afrika nagy részének lakosságának. 20 000 évvel később a sapiens, nem törődve a szeszélyes klímával, elindult, hogy meghódítsa a Földet, és gyorsan lerohanja az egész eurázsiai földet, nem állította meg az emberiség történetének legnagyobb katasztrófáját, a Toba szupervulkán mintegy 76 000 évvel ezelőtti kitörését. a robbanás termonukleáris hője, amely több millió hirosimai atombombának felel meg, több ezer faj utolsó óráját jelentette.
Fajunk életében az egyik legjelentősebb fordulópont a neolitikus forradalom volt, amikor elkezdtünk gazdálkodni a Közel-Keleten. Ezt a közelmúltban a maihoz hasonló mértékű felmelegedés táplálta a holocén időszakban, körülbelül 12 000 évvel ezelőtt. De miért kellett addig, hogy ez megtörténjen? 129 000 évvel korábban, a késő pleisztocén globális felmelegedés idején jelentősen megnőtt Afrikában a sapiensek által lakott terület, de ez nem vezetett a mezőgazdasági civilizációk kialakulásához, annak ellenére, hogy biológiai adottságaink meglehetősen hasonlóak voltak. Például, a távolságot észlelő, a látásért és hallásért felelős szerveket évmilliókkal ezelőtt szerezték meg fajunk ősei, amely bevallottan egyedülálló előnyöket nyújtott más fajokkal szemben. Az illathoz képest kétségtelenül új lehetőségek előtt nyitottak utat. A táplálékforrásokról és a veszélyforrásokról szóló szaglási információk is hasznosak, mint más emlősök esetében, de mivel ezek nagyrészt egyéni tapasztalatokon alapultak, a tapasztalatok megosztását egy faj társaival szigorúan korlátozza az idő és a hely. Az illat előnyei nem az együttműködésben rejlenek, hanem abban, hogy az illatok feldolgozása nem igényel nagy odafigyelést a feldolgozáshoz; működése nagyon gyakran tudat alatt marad. Ezért érzékelik például a férfiak a női könnyek gőzét, aminek nincs különösebb szaga, de a tesztoszteronszintjük és a szexuális vágyuk azonnal és jelentősen leesik anélkül, hogy tudnának róla. A szaglás haszna tehát tagadhatatlan, de nem a jelenségek rugalmas értelmezésében, ami előnyös lenne a többszereplős együttműködési folyamatokban. Az érintéssel ellentétben a látás és a hallás lehetővé tette őseink számára, hogy nagy távolságokat is el tudjanak navigálni. Ahhoz, hogy az egyének a közvetlen környezetükön túl is hasznos információkat szerezzenek, tudatosan ezekre az érzékszervekre kellett összpontosítaniuk. Ez a tudás akkor vált értékessé egy közösségen belül, amikor meg lehetett osztani másokkal. Ennek eredményeként a vizuális jeleket cselekvésekkel, míg a hallási jeleket hangszálakon és a beszéddel kapcsolatos testrészeken keresztül lehetett utánozni. Folyamatos használatuk szimbólumok kialakulásához vezetett, amelyek alkalmassá tették ezeket a jeleket környezetünkben lévő tárgyak és egyének ábrázolására, valamint tervezésre. Az egyik legfontosabb különbség a holocén ember és a késő-pleisztocén ember között éppen az, hogy a szimbólumhasználatban különböző fejlettségi szinten álltak.
A késő pleisztocén ember nem tudott olyan összetetten, időtől és tértől független szimbólumokat használni, mint a holocén ember. A szimbolikus kultúra fejlődésére ebben az időszakban a hátramaradt tárgyi leletekből lehet következtetni. A prefrontális kéreg valószínűleg képes volt szimbólumokat feldolgozni, de több ezer éves generációs tevékenységre volt szükség ahhoz, hogy az emberek kifejlesszék azt a képességet, hogy a szimbólumokat költészetté, tánccal, építészettel, festészettel és számtalan más kifejezési formává alakítsák át. A művészetek mind az emberi utánzási képességből születtek, amely a látásra és a hallásra támaszkodott, hogy a finom mozgások megfigyelésével és megismétlésével átitassa a jelentést. A faragványok, falfestmények és zenei elemek mind-mind emlékeztetnek bizonyos eseményekre vagy személyekre, mivel a szimbólumokon keresztül közvetített érzékszervi benyomásokhoz kapcsolódnak.
Ha egy viselkedési mintát egy fajon belül egyenrangúról társra adnak át, akkor valójában már kultúrával van dolgunk. Az állatok is számos példával szolgálnak ilyen folyamatokra. A nőstény gyümölcslegyek például szívesen választanak olyan hímeket a párzáshoz, amelyeket más nőstények is választottak. Egy kísérlet során, amikor a nőstény gyümölcslegyek zöldporos hímet láttak párosodni egy másik nőstény gyümölcslégykel, annyira meg voltak győződve a hím tulajdonságairól, hogy képtelenek voltak elrejteni vágyaikat, amikor a zöldporos hím és akik nincsenek. Általában érdemes lemásolni a bevált gyakorlatokat, ha azok már működtek. Tehát minden élőlénynek jót tesz, ha odafigyel a szomszédaira.
Az egyik legösszetettebb, legfinomabban hangolt utánzási rendszer az emberi nyelv. Ez tette lehetővé a Sapiens számára, hogy komplex interakciókban és kollektív gondolkodásban vegyen részt. A nyelvet szándékok és vágyak közlésére, tapasztalatok leírására, mások gondolataiba való betekintésre használják. Ebből a célból szimbólumokat találtunk ki, hogy felhívjuk társaink figyelmét konkrét tárgyakra vagy személyekre. A koponyamaradványok arra utalnak, hogy a neandervölgyi ember agya valamivel nagyobb és elöl laposabb volt, mint a Homo sapiens sapiensé, ami arra utal, hogy a neandervölgyiek nem voltak olyan összetett nyelvhasználók, mint a modern ember; ez megmagyarázhatja, hogy miért nem hagytak maguk után olyan gazdag kulturális emléket, mint a Homo sapiens sapiens. Valószínű, hogy a neandervölgyiek nyelvüket csak tárgyak és élőlények megnevezésére használták, nyelvtani szabályok nélkül. Nem tudtak például tagmondatokat összefűzni, különböző igeidőket megkülönböztetni, mellékneveket használni társaik címkézésére, vagy nem határozhattak meg cselekvési módokat (például "csináld gyorsan", "mozogj óvatosan"). A kortárs sapiensek gazdag kulturális emlékei arra utalnak, hogy ezzel szemben fejlettebb kognitív képességekkel rendelkeztek, amelyeket a késő pleisztocénben szereztek. Ez is megmagyarázhatja, hogy a neandervölgyiek miért nem tudtak lépést tartani, ami végül eltűnt. A magasabb kognitív képességek a Homo sapiens sapiens számára is előnyt biztosítottak a haditechnikában, amivel megmagyarázható, hogyan tudta kiszorítani a neandervölgyieket Eurázsiából. Az Európában több mint 50 000 évvel ezelőtt élő Homo sapiens sapiens csoportok már ismerték a kőpengéjű íjakat és lándzsákat, míg a neandervölgyiek valószínűleg csak fából faragott hajítódárdákkal voltak felfegyverkezve.
Feltehetően a sapiensek sokféle primitív nyelvet beszéltek már a neandervölgyiek és a denisovánok megjelenése előtt is, és ezek a nyelvek Bickerton elmélete szerint a világ absztrakt strukturálására és az események megkülönböztetésére képes előnyelvből fejlődhettek ki. (Lehet, hogy néhányan még ma is használják ezt a nyelvet, de nem követem annyira a politikai híreket, hogy részletes beszámolót adjak.)
Feltehetően nemzedékeken át öröklődő jelrendszereink – rajzok, gesztusok, dallamok – idővel önmagukban szimbólumokká váltak, amelyek megteltek a pillanatnyi reakcióktól elszakadt jelentésekkel. A szimbólumok lehetővé teszik számunkra, hogy konkrét tértől és időtől független eseményekben gondolkodjunk, embertársainkat, fizikai tárgyainkat pedig elvont tulajdonságokkal írjuk le. A lényeg az, hogy mindannyiunk számára hasonló jelentéssel bírnak, és ezért nagyon hasonló viselkedést váltanak ki használóikból és értelmezőikből. Így tudjuk összehangolni, és egyben tudatosítani egymást különböző célú cselekedeteinkről.
A szimbólumok használatát az emberek az evolúció korábbi szakaszaiból hoztak magukkal. Ezt onnan tudjuk, hogy az állatok és növények is az eseményeket szimbolizáló jeleken keresztül kommunikálnak. A gombák például lehetővé teszik a növények számára, hogy tápanyagokat és figyelmeztetéseket küldjenek egymásnak egyfajta „társadalmi hálón” keresztül. Sok fa a talajban és a talajon található micéliumot használja arra, hogy üzeneteket küldjön társainak. A bölcs öreg anyafák figyelmeztetik a szomszédokat, ha veszély közeledik; amint nemkívánatos szervezetek, például káros gombák vagy rovarok megtámadják őket, védőanyagokat bocsátanak ki. A többi fa kémiai jelekkel értesül a változásról, így megfelelő anyagok előállításával felkészültebb a veszélyre.
Ez a kommunikáció alapszintje, ahol az üzenetek a környezeti ingerekre reagálnak. A gombákkal szimbiózisban élő fa passzívan viseli a változást, nem igyekszik formálni világát, mint a legtöbb állatfaj. Az általuk előállított szimbólumokat pillanatnyi ingerek és ösztönök generálják, nem pedig tervezettek. Ugyanakkor bizonyos állatfajok grandiózus újításokat hoztak a kommunikációban. A bossou-i csimpánzok például jól ismertek arról, hogy kőkalapácsot és üllőt használnak az olajpálmafa diójának feltörésére. Nem tudják automatikusan, mit tegyenek, ha dióval és kövekkel találkoznak, de tanulhatnak társaitól. Azt is megértik, ha egy partner frusztrált, ideges vagy boldog, és ennek megfelelően viselkednek. Még meglepőbb a palackorrú delfinek viselkedése, amely állatról köztudott, hogy előszeretettel csinál mindent delfintársaival. A tengeri állatok sajátos hangjelek, például emberi aláírások segítségével azonosítják magukat. Azonban nem csak a saját önazonosító hangjukat használják, hanem másokét is, akik nincsenek a közelben. Egyes kutatók úgy gondolják, hogy valójában a hátuk (vagy inkább az uszonyuk) mögött beszélhetnek egymásról, mert így szervezik a találkozókat.
A Sapiens ezzel szemben kifejezetten a tervek készítésére és a szándékok kifejezésére alkalmas nyelvet fejlesztett ki, amely hatalmas távlatokat nyitott meg az együttműködés előtt. Az együttműködés egyik jellemzője a szerepek és lehetőségek kiosztása az egyének számára a közös vadászatokon vagy rituális összejöveteleken. Ezért a közösségek a csoporton belüli természetes hierarchiára támaszkodnak, amely egyénenként változó jogokkal jár, meghatározva az egyének egymáshoz való viszonyát. A pletyka olyan hatékony eszköznek bizonyult, amely megnehezítette az ezekkel a jogokkal kapcsolatos felelősség alóli kibújást. Ez a csevegés egy formája volt, amely naprakészen tartotta az embereket társaik személyiségével kapcsolatban. A pletykák révén az egyének megismerték mások vágyait és adottságait, személyiségüket, megbízhatóságukat és fizikai képességeiket, és meghatározták, hogy szövetségesek vagy ellenségek lehetnek-e. Mások cselekedeteit figyelve és hallva az emberek megtudták, ki kit szeret, ki kivel feküdt le, kinek van igaza, ki érti a kihívásokat, és kire lehet számítani. A pletyka az újságok előtt a leggyorsabb és leghatékonyabb információátadási csatornát jelentette, és megjelenésük után is ugyanolyan fontos maradt.
Így lett a nyelv az elsődleges eszköze a közösségi életnek. Használata sokkal több szervezettséget tett lehetővé kialakítva az interakciók szorosabb és elvontabb formáit. A nyelv révén közös célokat és értékeket tudtunk kitalálni, ami megnövelte a túlélési esélyeinket, valamint olyan élethelyzetekre is előre fel tudott készíteni minket, amik nem toporogtak a barlang bejáratánál. Emellett a másik tudatának manipulálásához is új utakat tárt fel.
A szimbólumok által közvetített információ tárolható, továbbadható, ezzel a használójuk a korábbi tapasztalatokból általánosíthat, ismétlésüket pedig szükségtelenné teheti. Az ember idővel egyre több időt áldozott arra, hogy utódait nevelje, és tanítsa azokra a tapasztalatokra, amiket a nyelv jelrendszerét alkotó fogalmak korai megismertetésével tudott leghatékonyabban megoldani. A szülővel való kommunikációhoz szükséges fogalmakat a gyerek 1-2 év leforgása alatt sajátítja el, ezért az agya is úgy alkalmazkodott az idők során, hogy a zsenge évek alatt porszívóként szívjon magába minden ismeretet, és feltétlen bizalommal legyen irántuk. A tanításba való befektetés kárpótolta az embert rövid távon, mivel öregkorára fitt és egészséges fiatalok vették gondozásba – vagy épp tették kényelmes idősotthonokba. Hosszú távon is jövedelmező volt a nyelvhasználat korai elsajátítása. Ma is a gyerek a legtöbb tudást a szüleitől és oktatóitól, tágabb értelemben pedig a kultúrájától kapja nyelv útján.
A fajtársak tanítása sem szokatlan jelenség az állatvilágon belül. Megfigyelték csókáknál, nyári ludaknál, varjaknál, majmoknál és patkányoknál is. A varjak például évekre megjegyzik annak az embernek az arcát, akikkel „nézeteltérésük” támadt, és gyűlöletükre megtanítják társaikat is. A seattle-i Washingtoni Egyetem maszkos kutatói vadon élő varjakat csapdáztak, és gyűrűztek meg, amiket vélhetően kicsit sem élvezték a madarak. Ezután a kutatók éveken keresztül vizsgálták őket úgy, hogy megnyújtóztatták a lábukat a varjak lakta parkban, és időközönként a gyűrűzéskor használt „gonosz” maszkot viselték. Kizárólag ebben az esetben, a korábban foglyul ejtett madarak társaikkal szárnyöltve csúfolódni kezdtek, ami történetesen a veszélyforrást jelentő személyek megközelítését jelentette hangos károgással kísérve. Kétség sem férhet hozzá, hogy egyértelműen felismerték rosszakarójukat, sőt a helyben élő madarak eltanulták társaiktól, hogy kit kell utálni.
A tanulási képesség fejlettsége a társas szerveződés magas fokával párosul. Senki sem állhat elő a semmiből, hogy az ő ismeretét készpénznek vegyék. Csak akkor érdemes nagyobb figyelmet fordítani a tudás átadójára, mint a saját tapasztalatra, ha van valamilyen védjegye, ami miatt megbízható. Az ennek nyomán kiépült tekintélyelvűség már az állatvilágban is megfigyelhető. A csimpánzok az embertől is szigorúbb rangsor szerint határozzák meg annak a feltételét, hogy kit érdemes utánozni. Majmok egy csoportjából kiválasztottak egy alacsony rangú, fiatal egyedet, amit egy különlegesen nyílódó etető készülék használatára tanítottak meg. Amikor a majom mellé a készülékhez odavitték a csoport többi tagját is, a rangban fölötte állók között egyből kitört a szocializmus; megpróbálták tőle elszedni a készülékben található banánt, de hogy megfigyeljék a megvetett lényt munkája közben, és a módszert esetleg eltanulják tőle, az eszükbe sem jutott. Nem így történt, ha egy rangidős majmot tanították meg a készülék kezelésére. Ekkor azt tapasztalták, hogy társai fenntartás nélkül utánozni kezdték őt, és elsajátították „tudományát”.
Ám, a legtöbb állatfaj által továbbadott ismeret – nyelv hiányában – csak olyan egyszerű dolgokra korlátozódik, mint például a követendő utak betanulása, bizonyos fajta táplálék, a veszedelmes ellenség-, esetleg a méreg felismerésére az adott helyzetben. A konkrét tértől és időtől független jelentésű előrejelzések és szándékok megnevezései nem kerülnek bele a szótáraikba. Az így megszerezhető ismeret a jelenhez láncolja a befogadóját. Ebből ragadják ki a nyelv szimbólumai az embert, amik a társakhoz szándékokat, az eseményekhez pedig okokat vagy célokat rendelnek. Ezek a szimbólumok sokszor olyan egyediségüktől megfosztott, absztrakt agyszülemények, amik együttes alkalmazása képes számos különböző információ átadására. Ehhez az szükséges, hogy a konkrét érzéki úton szerzett ismerettől képesek legyünk elvonatkoztatni. Például a „két macska” kifejezés már nem két konkrét macskát jelent számunkra. A megfigyelt állatok közös vonásai egy szimbólumba lettek belepakolva, ami immár a macska absztrakciója. Az elvonatkoztatáshoz az kell, hogy legyen egy tulajdonság, ami történetesen két dologra is igaz, és ez a tulajdonság a „macska”. A közös tulajdonságok felismerése csupán megfigyelés és elemzés kérdése. A továbbadásuk az, ami nem volt egyszerű feladat. Ezért találtuk fel a kérdezést.
